Sétálva, állva, ülve, fekve, beszéd közben vagy hallgatva, mozgás közben vagy nyugalomban,
Minden időben minden helyen,
Soha meg nem szakad - mi az?
Egyetlen pillanat végtelen sok kalpa.
Lehetsz bárhol, bármikor, nem szabad elfelejtened, hogy van a helyes irány. Miért eszel mindennap? Amikor megszületsz, honnan jössz? Amikor meghalsz, hová mész?
Üres kézzel érkezel, és üres kézzel távozol - ez az emberi út.
Mindenki úgy jön erre a világra, hogy nem hoz magával semmit. Mindenki úgy távozik el, hogy nem visz magával semmit. Semmit sem vihetünk magunkkal. És közben mégis mindenki különféle dolgokat akar, mindenki dolgokat üldöz. és mindenki nagyon ragaszkodik a dolgokhoz. De amikor megszületsz, már minden el van rendezve. A karmádat ebben az életben már meghatározta az a karma, amit előző életedben létrehoztál. Nem tehetsz semmit.
Egy módon azonban megváltoztathatod mindezt. Ha pillanatról-pillanatra irányítani tudod a tudatodat, akkor megváltoztathatod az életedet, és megakadályozhatod, hogy az életed csupán a karmád automatikus folyománya legyen. Ezért arra kell összpontosítani minden energiádat, hogy miként őrzöd az elmédet éppen most! Amikor mész, állsz, ülsz, fekszel, beszélsz, csöndben vagy, mozogsz, vagy teljes nyugalomban vagy - bárhol, bármikor -, hogyan őrzöd a tudatodat?
A külső feltételek, a külső körülmények állandóan magukkal ragadják, és húzzák maguk után körbe és körbe és körbe. Azonban e jövés-menés közepette, minden hétköznapi tevékenységed közepette megtalálhatod igaz természetedet. Ez a mozdulatlan tudat.
Ez a világ mindennap egyre bonyolultabbá válik. Mindig sok-sok dolog történik körülötted. Sok repülőgép és autó jön-megy állandóan. Az új tudományos és technológiai változások gyorsabban jelennek meg annál, mint ahogyan meg tudnánk emészteni őket. Mindennap nézzük a tévét, moziba megyünk, vagy táncolni, vagy csak bemegyünk a nyüzsgő városba. Sok emberrel találkozunk, iderepülünk, odarepülünk. Vannak terveink, amiknek meg kell valósulniuk, és projektjeink, amiknek határidőre be kell fejeződniük. E dolgok egyike sem jó és nem rossz. De elhasználják az energiádat, úgyhogy nem tudod megtartani egyensúlyi állapotodat, mert beléjük bonyolódsz. Azután amikor meghalsz, igaz önmagad hová kerül? Ez az, amivel mindenekfölött törődnöd kellene! Tehát a tévénézés nem rossz. Moziba menni nem rossz. Barátokkal találkozni a városban nem rossz. Bármiféle tett önmagában nem jó és nem rossz, és nem kellene, hogy problémát okozzon. A legfontosabb dolog az, hogy segítsd magadat, hogy egyre erősebben koncentrálj, hogy meg tudd emészteni e tapasztalatok mindegyikét, és így azokból valamiféle bölcsesség születhessen meg, hogy mások javára szolgálhassanak. Ez nagyon-nagyon fontos.
Mindennap gyakorolnunk kell! A külső feltételek és a helyzetünk mindig változni fog, de ez nem zavar meg minket. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy merre tartunk, sem a fogadalmunkat: elérjük a megvilágosodást, hogy minden szenvedő lényt megmenthessünk. Ezt úgy tudjuk megtenni, ha mindennap gyakorlunk. Mindez nagyon egyszerű.
Koreában egyszer egy nő férjét behívták, hogy az ország északi részén harcoljon a koreai háborúban. Mielőtt a férfi bevonult, a nő teherbe esett. Több hónappal később a nő megtudta, hogy a férje elesett a harcokban. Néhány hónap múlva megszületett a babájuk. A gyermek nagyon nagyon fontos volt neki. Olyan volt, mintha a férje egy része tért volna vissza a halálból. A nő számára ez a kisfiú volt a legértékesebb dolog az életében. Mindennap elment, és nagyon keményen dolgozott, hogy pénzt keressen, és gondoskodhasson e babáról. A gyermek egyre nőtt. Általános iskolába járt, majd gimnáziumba, végül felvették az egyetemre. Az anyja nagyon büszke volt. De Koreában azokban a napokban minden vele egykorú fiúnak kötelező katonai szolgálatra kellett mennie. Közben zajlott a vietnámi háború, és sok koreai fiatalembert küldtek a frontra, hogy harcoljon az amerikaiak oldalán. Úgyhogy végül ezt a fiatalembert is kiküldték Vietnámba harcolni. Sok koreai halt meg ott, ezért az anyja nagyon sírt, amikor elváltak.
Az anya nagyon szerette a fiát. Ő jelentett számára mindent, amiért élt. Jobban szerette a fiát a saját életénél. Tizennyolc éven keresztül nagyon keményen dolgozott, és minden energiáját a fiára fordította, hogy boldog életet biztosítson a számára. Most mégis Vietnámba került! Így, ebben a helyzetben, talán azt gondolta, ,,A fiamnak Vietnámba kellett mennie. Jóságos Ég, hiába teszek bármit. . .''
Azután talán annyira elszomorodott, hogy már se enni, se dolgozni, se élni nem tudott. Talán nagyon beteg is lett. Sok embernek ez a reakciója arra, ha ilyen helyzetben találja magát. Ez a koreai nő azonban más volt, mint a többi asszony. ,,A fiam Vietnámba ment. Tehát még több kemény munkára van szükség! Még keményebben dolgozott, mint azelőtt - a munkája mellett más embereknek is sütött-főzött, takarított. Mindennap minden órában nagyon-nagyon elfoglalt volt. A saját házában is mindig rendet tartott, takarított, mosogatott, leporolta a szekrényeket, felmosta a padlót. Más nőkkel is találkozott, és együtt varrt velük. Négykézlábra ereszkedett, és művelte a kicsi konyhakertjét a ház mögött. Mindennap babot árult a piacon, és közben félretett mindent, amit keresett, a fia jövőbeli otthonára.
Ez a nő nap mint nap sok-sok különböző dolgot cselekedett. De közben soha nem felejtette el a fiát - egy pillanatra sem. ,,Hogyan tudok segíteni a fiamnak? Hogyan tudok segíteni a fiamnak?”
Soha nem engedte, hogy a külső feltételek akár a legcsekélyebb mértékben is befolyásolják a fiához való viszonyát. „Talán így vagy úgy több pénzt tudok félretenni a számára. Így amikor visszatér, talán találkozik egy rendes lánnyal, megházasodik, és épít egy szép kis házat. Ezért semmit sem fogok magamnak megtartani - az nem segítene neki!” Soha nem feledkezett el a fiáról. Még akkor sem, amikor a barátaival volt, és együtt kártyáztak vagy teáztak, vagy a piacon sétált. Mindennap minden tevékenység közepette csak az volt az elméjében. „Hogy van a fiam? Hogyan tudok segíteni a fiamnak?”
E nő mindig nagyon-nagyon világosan és tisztán tudta, hogy merre tart, nem igaz? Bármilyen helyzetben, jóban vagy rosszban, az energiáját mindig a fiára irányította. Bár a körülmények - beleértve a saját helyzetét is - állandóan változtak, egy dolog soha nem változott: „Hogy van a fiam? Hogyan tudok segíteni a fiamnak?”
Ha gyakorolni akarsz, nagyon fontos, hogy ilyen elmével tedd! ,,A fiam ... " Ez a nő csak ennyi volt ,,A fiam, a fiam, a fiam, a fiam, a fiam ... " Semmi más.
De e világban mindig mindenki megfeledkezik igazi önmagáról. Hol van igazi önmagad? Hogyan találhatod meg igazi önmagadat? Mindig mindenki elveszti önmagát az étel és a szex és a pénz és a szórakozás és a társadalmi elismerés és az alvás iránti állandó vágyakozásban. Néhány pillanatra megkaphatjuk ezek egyikét vagy másikát, és ilyenkor azt gondoljuk, „Ó, ez csodálatos! Most végre megkaptam!” De abban a pillanatban megfeledkezünk igazi önmagunkról, s közben már a kielégülés öröme is a múlté. Elveszítettük az eredeti otthonunkba vezető utunkat. Ha megengedjük, hogy a vágyak és a harag magukkal rántsanak, nem helyesen gyakorlunk, nem helyesen élünk, mert a vágy és harag mindig szenvedéshez vezet. Az, hogy milyen az elméd ebben a pillanatban, az alakítja az egész további életedet, úgyhogy legyél nagyon óvatos! Amikor filmet nézel, vagy eszel, vagy nagyon keményen dolgozol, vagy ülsz a strandon, soha ne feledkezz meg igazi önmagadról! „Mi vagyok? Hol van az igazi énem?” Nem tudom ...
Ugyanolyan elszántnak kell lenned, mint ez az asszony: soha ne feledkezz meg a fiadról! És ne csak ebben az életben, de életek végtelen láncolatán át csak őrizd meg a nemtudom-tudatot! Nos, mindenkinek dolgoznia kell, és pénzt kell keresnie. Találkozóink és projektjeink vannak. Sok-sok tevékenységben kell részt vennünk. De nem számít, hogy mit csinálsz, csak ne felejtsd el a fiadat! „Mi vagyok?” Soha ne felejtsd el a nagy kérdésedet! E kérdés a kulcs az igazi kincshez, az egyetlen kincshez, amit magaddal vihetsz, amikor elmész. Ennek megtartása a zen gyakorlás kulcsa.
Részlet Szung Szán zen mester, a Zen iránytűje című könyvéből
