|
„A zen tanítás olyan, mint az ablak. Először ránézünk, és csak arcunk homályos tükörképét látjuk. Ahogy tanulunk és tisztul a látásunk, kitisztul a tanítás is. Végül tökéletesen áttetsző. Átlátunk rajta. Látunk mindent: saját arcunkat.”
(Részlet Szung Szán zen mester „Hamut a Buddhára" című, 2002-ben megjelent művéből)
Talán egyetlen tanítás sem került átadása során olyan változatos környezetbe, mint Sákjamuni Buddháé. Kínába érve összevegyült a Tao gyakorlatával, így jött létre az az időt és kulturális változást álló gyakorlatrendszer, amely kínaiul csan, koreaiul szon, japánul zen. Mindhárom szó a szanszkrit dhyána (→ channa → cha'an) kifejezésre vezethető vissza, mely jelentése: elmélyedés, feloldódás, eggyé válás.
Honnan ez a sokoldalúság és alkalmazkodóképesség? Pusztán onnan, hogy a zen tanítás nem kultúrát, gondolatrendszert, még csak nem is szemléletmódot közöl. Nem osztályozza a jelenségeket, nem állít fel szimbólumrendszereket, nem hordoz titkos, manapság oly népszerű ezoterikus tanításokat.
Mi adja hát összetéveszthetetlen ízét? Nézzük tovább e fejezet tagjait, talán sikerül egy kis zen-borsot törnünk saját orrunk alá.
|